Vattacukor7 Versei

Mit ér a csók, ha nincs virága?
Az ölelés, ha csupa rémület?
Benned szárad el szívem ága,
Késemből kihull minden gyűlölet.
Szerelmed tán csak a pénz, úgy lehet!
S meggörbülhetek dalt zengve én,
Árverezik már rég a lelkedet.
November hava vágtat felém.

Ha valamit a betonba ültetsz, amikor az kinő, ugyan tele lesz karcolásokkal, mégsem azt fogod mondani: "Nézd, mennyi karc van ezen a rózsán!", hanem azt, hogy:

"A francba is, ez a rózsa kinőtt a betonból!"

Jól van, nem sírok már.
Ablakomon csak az eső csordogál..
Kitárjam szívem, kedvesem?
Nyomorom inkább ködbe temetem.

Tán koldulni kéne még időt,
hogy ne zsongó fejjel tapasszam
fiókomba a hiányt...
De már semmivé vált minden,
így a rongyos reményért
megfordulni is árt.

Ha letörölném könnyem,
üres maradna a helyem,
hol küzdelmek fonódtak sorba
hamis gyöngyszemek helyett.

Jól van, nem sírok már.
Csak az eső csepereg,
s az ablakkeretről a festék
megtörten lepereg.

Az eső szerelme

jéggel veri máson el baját.

Világok...

Meztelen lelkünk' az Isten akarja.

Ha tehetném,
Most belehullnék
Könnyeim záporának
Örvénylő tavába,
A fájdalom tutaján
Evezve vetődnék kavargó
Mély zuhatagába.
Tajtékzó bölcsőjén ringatózva
Hunynám szemeim
Sorsom bevégzett
Örökkévaló álmára,
S úgy csókolnám
Reményeim mosolyogva
Lelked felé,
Ahogy a napfény ölelve
Ráhajol szelíden,
Az erőtlen ragyogó
Árnyékos délutánra.

(Ha tehetném...)

Emlékszem a pillanatra,
Mi úgy simult a percbe,
Mint négy oktávon megfáradt kvint
Átsiklik a tercbe,
Feladva pattogós ütemet,
Dölyfös kevélységet,
Fásultan törődve a ténybe,
A dal már el nem ér téged.
Valahogy én is így várlak ott,
Magányom kabátját öltve fel,
Csendben számlálva a perceket,
Várva, hogy holnap itt leszel,
Itt, ahol a zafírkék ég
A smaragdszín tengerrel összeér,
S nem múló románcban fonódva össze
Örök dalt zenél a szél...

Vizcseppek

Christina Aguilera - Hurt (magyarul) :)

Dalszöveg

Megsebezve

Olyan mintha tegnap lett volna

mikor láttam az arcod.

Azt mondtad, hogy milyen büszke voltál,
De én elmentem,

bár tudtam volna, amit ma tudok
Óóó, óóó

Karjaim közt tartanálak
Eltüntetném a fájdalmat
Köszönet mindenért, amit tettél
Megbocsátás minden hibádért
Nincs olyan, amit meg ne tennék

Hogy hangod újból hallhassam

Néha hívni akarlak
De nem tudom, merre vagy

Bocsáss meg, hogy hibáztattalak
Mindenért, amire én képtelen voltam
S önmagam bántottam avval,

hogy megsebesítelek

Majd egy szép napon belül

összetörtnek érzem magam,

de nem fogom beismerni
Néha csak elbújnék,

mert te vagy, aki hiányzik
S oly nehéz búcsút mondani
Mikor ehhez a szabályhoz érkezünk

Elmondanád, ha tévedtem?
Segítenél megérteni?
Lenézel engem?
Büszke vagy arra, aki vagyok?

Nincs olyan, amit meg ne tennék,
Hogy még egy esélyem legyen,

A szemedbe néznem
S látni téged visszatekinteni

Bocsáss meg, hogy hibáztattalak
Mindenért, amire én képtelen voltam
S önmagam bántottam, óóó

Bár lenne, még egy napom
Elmondanám neked,

mennyire hiányoltalak
Mióta elmentél
Óó, ez veszélyes
Mennyire kilóg a sorból
Megpróbálni és visszafordítani az időt

Bocsáss meg, hogy téged hibáztattalak
Mindenért, amire én képtelen voltam
S önmagam bántottam avval,

hogy megsebesítelek...

idézetek....

Ti férfiak azt hiszitek, hogy mindent megengedhettek magatoknak, hogy az egész világ körülöttetek forog, és mindenki más csak selejt. Hát nehogy azt hidd. Akármikor összetöröm, kifacsarom a szívetek. Sosem leszek a céltáblátok.................................idézet

"Tudod, hogy a sorsunk miért a tenyerünkben van megírva, miért az mutatja? Azért, mert ha kell, jól el tudjuk rejteni. És tudod, hogy miért? Mert az erő a titokban rejlik.
A valódi céljainkat senki nem ismerheti, a sorsod a te titkod, ezért azt soha senkinek ne áruld el!"

"Amikor legbelül mindened fáj és úgy érzed, már nem bírod tovább, akkor tudsz megváltozni, akkor kell érezned, hogy mindenre képes vagy."

"Vajon mit néz az ember egy másikon, ha előtte áll? Valójában azt, amit magában keres..."

"Koccintsunk! De ne a sorsszerű szerelemre, hanem a sorsunkat megváltoztató szerelemre."



"Egyik oldalon az ördög, a másikon az angyal. Általában próbára tesznek, de szerencsére vannak napok, amikor ők is pihennek... néha azonban a sors angyala írja anélkül az utadat, hogy téged megkérdezne és ilyenkor néha a véletlenek bizony könnyen összetalálkoznak."

"Vannak napok, amikor egy kicsit minden a helyére kerül: a bűnök, a hibák megbocsáttatnak és még az idegent is nagy ölelés fogadja. Ilyenkor elégedetten dőlünk hátra, mondván: túl vagyunk a nehezén... És vannak napok, amikor az összes eddig ismert teher a nyakadba omlik."

"Az idő múlt kint is, bent is. Az ember végül megszokja, hogy távol vannak tőle, megváltoznak, felnőnek mindazok akiket szeret. Az ember végül azt is megszokja, hogy mások élik át azt, amiről ő álmodott. Idővel az ember mindenhez hozzászokik, beletörődik, de nem tudja elfelejteni..."

‎"Lemondtam szinte minden létező álmomról... ma mégis valahogy azt érzem, néhányat talán lenne esély valóra váltani,
ha csak rajtam múlna..."

"Mindenki hősnek hiszi magát a saját történetében... nem lehetünk főszereplők, legfeljebb széljegyzetek vagyunk mások történeteiben."

"Nem nézhetsz vissza, ha egyszer eldöntötted,hogy mindent és mindenkit magad mögött kell hagynod. Vágd ki és dobd el a szíved ha kell. Szakíts ki magadból minden olyan porcikádat, ami maradásra késztetne, semmi ne maradjon benned ami gátolhat abban, hogy eltűnj. Ha erre képes vagy, csak akkor tudsz megszabadulni a kínoktól."

"Van hogy az ember onnan szeretné folytatni az életét ahol megtört, de visszatarja egy kéz és hiába tudja miért nem tehet ellene semmit, nem tudja eltüntetni azt a kezet vagy inkább a gazdáját, ezért aztán ahogy menekülne az ember, a kéz úgy húzza egyre jobban vissza és képtelen ellenszegülni."

"Egyszer azt kérdezted, hogy melyik fontos az életben, hogy ki voltál vagy ki leszel? Egyetlen dolgot mondhatok erre: bárhogy is alakul a sorsod a múltad végig kísér."

"Hallgass, ne mondj nekem inkább egy árva szót sem! Nem akarom, hogy újra hazudj nekem...és tudod miért? Mert elhiszem..."

"Aki folyamatosan a múltat kéri számon, az a jelenét is a múltban éli. És olyan valóságosnak hiszi mint a saját tükörképét. Ha pedig megüti, nem a kép sérül meg, hanem a kéz ami odacsap."

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy béka. Ez a kis béka hozta vitte az állatokat ide-oda a folyón teljesen ingyen persze. Egyik nap odament hozzá egy skorpió, azt mondja neki: Vigyél át engem is!
A béka először nem egyezett bele azt felelte: nem, nem viszlek át, mert biztosan megmarnál engem útközben. De a skorpió csak erősködött nem is értette, azt mondja neki: miért marnálak meg téged?
Végül is a hátára vette és elkezdett vele úszni a másik partra. Már a folyó közepén jártak, amikor a béka hirtelen fájdalmat érzett a hátában, persze annak rendje és módja szerint süllyedni kezdtek. Ekkor kérdezi a béka a skorpiót: De hát mért tetted ezt mond meg?!
Most így mind a ketten meghalunk... A skorpió csak megvonta a vállát és így szólt:
Mit csináljak? Ilyen a természetem."

"Egy színes világban sétál egy ember, se nem gazdag, se nem szegény, se nem hívő, se nem hitetlen..."

"Akik egyszer elárulnak, azoknak az emléke életed végéig elkísér téged. És valahányszor előugrik, mindig visszaránt a múltba. Ilyenkor, aki megbocsátást kutat, az hibát követ el. Ugyanis a megbocsátás egyenlő a fejezéssel. Ne tépelődj hát sokat azon, hogy elnézd a bűneiket, hogy bárkinek is megbocsáss, mert ezt a tőrt már beléd döfték, ott van a hátadban. És csak mélyebbre fúródik valahányszor mentséget keresel a tetteikre."

""Egy harcot nem mindig az ellenségein ellen vívunk. Az életben néha önmagunk ellen is küzdeni kell. Ilyenkor pedig dacolni kell a kimenetelével, még ha szakadék is tátong előttünk, bátran meg kell támadni a következő napot. És ha végül győzünk ebbe a küzdelembe elmondhatjuk hogy ismerjük önmagunkat. Egy harc nem mindig az ellenséggel való küzdelmet jelenti, néha a szeretteinkért való küzdelmet is."

Ki vagyok én, hogy megmondjam mi a helyes,
És hogy megmondjam, hogy ki a jó, és ki a tettes.
Csak álmodozz, ha azt hiszed, hogy a világ jó,
Ebben a életben nincsen több igaz szó.

Ki vagyok én, hogy megmondjam, mik vagyunk,
Mert szinte ezért minden embert szidhatunk.
De az ember ember marad,
És így az élet csak korai halált arat.

Az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő között. És hogy ennek a hídnak a pilléreibe beleépítsek mindent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes.

Ki vagyok én???

Ki vagyok én?
S mi lehetek?
Egy mélyen szántó gondolat,
mely eltereli figyelmedet,
de nem oldja meg gondodat?

Ki vagyok én?
Egy cseppnyi porszem,
mit szellő könnyen elrepít?
De mondd mi lehetek szemedben,
ha előcsalom könnyeid?

Ki vagyok én?
Földre szállt angyal,
ki szebbé teszi napjaid?
És egyben ördög is talán,
ki jóra, s rosszra megtanít.

Ki vagyok én,
ha benned élek?
Buzdító lelkiismeret?
Keress meg engem Önmagadban,
s hogy ki vagy te, tán megleled…

A vers nekem a szellem orgazmusa, gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetőségével, elkábítja a lelket, utazásra csábít egy más világba. Lírai impresszióim a lelkem legmélyéről fakadnak, pillanatnyi érzéseimet tükrözik, mint tavaszra nyíló virágrengeteg, mely szirmokra bomlik, s színeivel új életre kel ebben a szárnyszegett világban, majd földre hullón észrevétlen eltűnik… Miközben álmaimat, vágyaimat szavakká formálom, lelkem rezdüléseinek lenyomata fogalmazódik meg tollam sodrásában, a valóság és képzelet határán lebegve. Menedéket találok titkos kis világomban, ott, ahol Te is megtalálhatod önmagad...

Virág Gyöngyvér emlékére.

Mindenkinek az életéből hiányzik valaki,
egy ember akit nagyon-nagyon szeretett.
Nekem is hiányzik .............
Az Ő szeretete ihlette ezt a dalt.
Hiányzol!

Ó o

Volt egy angyal, itt élt köztünk,
óvott, féltett, felnevelt.
Boldogságban éltünk együtt, békességben, szelíden.
Mikor sírtam, Ő vígasztalt, és a bánat tova szállt,
Isten mondd meg, miért pont engem
hagyott így el a ....,???,

Gyerek voltam, fel sem foghattam,
mennyit jelentett nekem, mikor elment egy borús reggelen.

Csak annyit mondtam volna: Várj még! Várj még!
Tőlem nem búcsúztál el! Várj még! Várj még!Hééé
Nem hagyhatsz így el! Mindig a jók, mennek el hamar,
tudom látsz engem és hallod ezt a dalt!

Felnőtt fejjel gondolok rád, ha egy csillag felragyog.
előttem vagy látlak téged, ahogy fentről mosolyogsz.
de az élet meg nem állhat szomorúan is menni kell,
bízom benne majd még látlak, de addig így búcsúzom el!

Gyerek voltam, fel sem foghattam,
mennyit jelentettél nekem, mikor elmentél egy borús reggelen.

Csak annyit mondtam volna: Várj még! Várj még!
Tőlem nem búcsúztál el! Várj még! Várj még! Hééé
Nem hagyhatsz így el! Mindig a jók, mennek el hamar,
tudom látsz engem és hallod ezt a dalt!

A hangod bennem örökre él!
Most is hallom még az esti meséd!
Ha itt lennél büszke lennél, hogy akit neveltél mennyit elért.
Tekints le Rám!

Csak annyit mondtam volna: Várj még! Várj még!
Tőlem nem búcsúztál el! Várj még! Várj még!
Nem hagyhatsz így el! Mindig a jók, mennek el hamar,
tudom látsz engem és hallod ezt a dalt....!


Nővérem: Virág Gyöngyvér emlékére

Emléked örökké él!

Ki vagyok én, hogy megmondjam mi a helyes,
És hogy megmondjam, hogy ki a jó, és ki a tettes.
Csak álmodozz, ha azt hiszed, hogy a világ jó,
Ebben a életben nincsen több igaz szó.

Ki vagyok én, hogy megmondjam, mik vagyunk,
Mert szinte ezért minden embert szidhatunk.
De az ember ember marad,
És így az élet csak korai halált arat.

Ki vagyok én?

Ki vagyok én,
hogy megmondjam: „Szeress.”?
Ki vagyok én,
hogy megmondjam: „Nevess.”?

Csak sétálj felém,
csak erre kérlek.
De miért kérlek én?
Ki vagyok én Neked?

Halljam a hangod.
Azt mondjam: „Szeretlek.”
Kérem, hogy mondd Te is.
De hát ki vagyok én Neked?

Várok Rád.
Hogy csak Rád nézhessek.
Hogy mosolyod lássam,
hogy megöleljelek.
Csak ennyit kérek Tőled.
De ki vagyok én?
Hogy bármit is kérhessek?

Megfogjam kezed,
csak ölelj meg.
Csak ennyit kérek.
Tán túl sokat kérek?
Ki vagyok én?
Hogy megmondjam Neked,
hogy kérjem Tőled,
hogy szerethesselek...
Ki vagyok én?

Kőbe zárt világ

Töprengő hajnali órán,

Kőből szőtt világot képzelek,

Hol kő-liánok keringőznek,

S átfogják kőbe zárt testemet.

Mohos dallamot szór most a fény,

S az eltévedt, kóborló csillagok,

Ám kőbe zárt érintések foglya,

Egyedül már csak én vagyok.

Kőbe zárt arcom sosem nevet,

Kőből írt, bús titkokat rejt,

Elveszettnek hitt, hűtlen álmokat,

Egy kőbe zárt világot felejt.

Kőbe rótt pillám sosem rebben,

Derengő, kő-színű hajnalon,

Kőbe égett szívem meg sem rezdül,

Ha körülfogják fagyos sóhajok.

Fázós, reggeli szivárvány-harmat

Cseppje csordul zord kőarcomon,

S felnyílnak a kőbe lopott zárak,

A tiszta fényű, csend-holnapon.

A rózsa, amely a betonból nőtt

Hallottál a rószáról, aki a betonon együtt nőtt a fűvel?
Mutatván, míly hamis a természet törvénye,
Tanít, hogy menj, de ne rombolj.
Vicces ezt látni, s igazából az egészet egy álomnak felfogni
Hisz ő megtanult lélegezni.
Élj soká Rózsa, ki a betonból nősz,
Addig, míg nem lesz kivel törödnöd!

Lennék bíbor hajnal


Lennék bíborhajnal, mely arcod beragyogja.
Lennék rab madárként, galamb lelked foglya.
Lennék kacér szellő, mely felborzolja vágyad.
Lennék tested átölelő, pihe-puha ágyad