Mit ér a csók, ha nincs virága?
Az ölelés, ha csupa rémület?
Benned szárad el szívem ága,
Késemből kihull minden gyűlölet.
Szerelmed tán csak a pénz, úgy lehet!
S meggörbülhetek dalt zengve én,
Árverezik már rég a lelkedet.
November hava vágtat felém.
Ha valamit a betonba ültetsz, amikor az kinő, ugyan tele lesz karcolásokkal, mégsem azt fogod mondani: "Nézd, mennyi karc van ezen a rózsán!", hanem azt, hogy:
"A francba is, ez a rózsa kinőtt a betonból!"
Jól van, nem sírok már.
Ablakomon csak az eső csordogál..
Kitárjam szívem, kedvesem?
Nyomorom inkább ködbe temetem.
Tán koldulni kéne még időt,
hogy ne zsongó fejjel tapasszam
fiókomba a hiányt...
De már semmivé vált minden,
így a rongyos reményért
megfordulni is árt.
Ha letörölném könnyem,
üres maradna a helyem,
hol küzdelmek fonódtak sorba
hamis gyöngyszemek helyett.
Jól van, nem sírok már.
Csak az eső csepereg,
s az ablakkeretről a festék
megtörten lepereg.
Az eső szerelme
jéggel veri máson el baját.
Világok...
Meztelen lelkünk' az Isten akarja.
Ha tehetném,
Most belehullnék
Könnyeim záporának
Örvénylő tavába,
A fájdalom tutaján
Evezve vetődnék kavargó
Mély zuhatagába.
Tajtékzó bölcsőjén ringatózva
Hunynám szemeim
Sorsom bevégzett
Örökkévaló álmára,
S úgy csókolnám
Reményeim mosolyogva
Lelked felé,
Ahogy a napfény ölelve
Ráhajol szelíden,
Az erőtlen ragyogó
Árnyékos délutánra.
(Ha tehetném...)
Emlékszem a pillanatra,
Mi úgy simult a percbe,
Mint négy oktávon megfáradt kvint
Átsiklik a tercbe,
Feladva pattogós ütemet,
Dölyfös kevélységet,
Fásultan törődve a ténybe,
A dal már el nem ér téged.
Valahogy én is így várlak ott,
Magányom kabátját öltve fel,
Csendben számlálva a perceket,
Várva, hogy holnap itt leszel,
Itt, ahol a zafírkék ég
A smaragdszín tengerrel összeér,
S nem múló románcban fonódva össze
Örök dalt zenél a szél...
Vizcseppek